Új bioromantika :: Hermkens Edit képeiről

Hermkens Edit festészete a szabadság művészete, a természet rejtett arcának felfedezése, egy új bioromantika, amely tiszteletünkre még nem vált totális absztrakcióvá.
Tibor Weiner Sennyey

Új bioromantika

Hermkens Edit „A flóra és fauna délutánja” című kiállítás megnyitója. Elhangzott 2018. április 6-án, a Hattyú-házban, Kiskunfélegyházán. A kiállítás május 18-ig tekinthető meg. További részletek itt, a DRÓT magazin oldalán olvashatók.

Hermkens Edit megkért, hogy beszéljek a képeiről. Be kell vallanom, hogy korábban nem sokat tudtam róla és a képeiről, és ez inkább az én hibám. Megnéztem néhány képét, és úgy döntöttem, hogy vállalom a felkérést. Beleegyeztem, hogy beszéljek a képeiről, azonban festményekről beszélni mindig nehéz, szinte lehetetlen.

A festészetben az a szép, hogy nem egy szó, nem egy hang, még csak nem is egy anyag, ahogy sokan gondolnák. Viszont színekből és formákból, fényből és sötétségből, terekből és a tér hiányából áll. A festészet elvileg absztrakt, és az az elképzelés, hogy a festészetnek ki kell fejeznie valamit, vagy tükröznie kell a valóságot, téves megközelítés volt. A barlangfestmények soha nem tükrözik ugyanúgy a valóságot. A fotórealista festmények csak akkor izgalmasak, ha hozzáadott értékek vannak bennük.

| Az igazi festő tudja, hogy a valóság túl van a látható, kézzelfogható és érzékelhető illúziókon.

Másképp kell néznünk, hogy valóban meglássuk őket. Annak ellenére, hogy nem vagy nem csak a témájukat ábrázolják, Van Gogh, Monet és Klee képei valósághűbbek, és sokkal többet mondanak a valóságról, mint egy fotó. Mindig valami többet ábrázolnak.

Ha megnézzük Hermkens Edit képeit, különösen a kiállításon láthatóakat, először azt hihetjük, hogy csak nuphárokat, teheneket és bárányokat látunk. Azt is gondolhatod, hogy Hermkens Edit egyszerűen csak a természetet festi, és semmi mást. Véleményem szerint nem tévednek. A szó legjobb értelmében igaz, hogy Hermkens Edit csak azt festi, amit lát. A természetet festi, talán épp úgy, mint ahogyan egy Gauguin festette. Ez nem szerénytelenség, hanem eredménytelen kísérlet a természetfestés becsületének helyreállítására. Próbáljuk meg követni az ő példáját, és hozzuk létre ezeket a képeket. Fessünk nuphárokat, teheneket és bárányokat úgy, ahogy Hermkens Edit teszi: a nuphárok táncoljanak, a tehenek halkan bőgjenek, a bárányok pedig bégessenek a képen!

Hermkens Edit képein növények és állatok élnek. Ezek a festmények mozognak és hangokat adnak ki. Nem lepődnék meg, ha Hermkens Edit ismerne egy varázslatos festékadalékot, amelyet flamand méregkeverők kevertek évszázadokkal ezelőtt a holland alkimisták titkos laboratóriumaiban, akik ezeket a varázslatokat a világot beutazó tengerészeknek adták. Ezzel a különleges festékkel a távoli országban festett képek Amszterdamba visszatérve életre kelnek és mesélnek az ismeretlenről. Amikor Hollandiában vándoroltam, úgy látogattam meg Rembrandt házát, mint egy zarándok, mint egy csavargó, mint a festészet bolondja,és mint egy fiatal író, aki épp most olvasta Bródy Sándor nagyszerű utolsó regényét Rembrandt életéről. Ez volt az az idő, amikor hallottam arról a különleges adalékanyagról, amely életre kelti a képeket, valaha létezett, de a receptje elveszett.

És most itt állok Hermkens Edit képei előtt, és gyanakodni kezdek, felébred bennem a nyughatatlan nyomozó, mert 

„Gyanítom, hogy ez a festő szerezte be a titokzatos adalékanyagot, vagy vette át a receptet, hogy a képeket életre keltse, és feltárja a festmények rejtett jelentését.”

Hermkens Edit tudja, hogyan kell a festmény hangját, illatát, auráját és történetét előhozni. Ezek a festmények többet ábrázolnak, mint nuphárokat, teheneket és bárányokat. Valójában egyáltalán nem akarnak semmit sem illusztrálni. Hermkens Edit a teljesen absztrakt képek festésének határán van, mégis megmutatja nekünk a nuphárokat, teheneket és bárányokat. Ez a különös kötődés a tájhoz, a pillanatokhoz, a mi valóságunkhoz teszi őt a természet festőjévé. Mintha nem hinné, hogy megértjük, hogy a természet rejtett arcát festi, még akkor is, ha az nem nyilvánvaló. Nem, nem gondolom, hogy az absztrakt festészet ostoba és értelmetlen, ahogyan azt a legtöbben gondolják. Azért gondolják ezt sokan az absztrakt festészetről, mert nem igazán tudják, hogy mi az, és mi itt Magyarországon Hermkens Edit tájképeiben élünk.

Kérem, engedjenek meg egy rövid, de szorosan kapcsolódó kitérőt, amelyben elmagyarázom, hogy mi, magyar emberek - néhány kivételtől eltekintve - miért nem értjük az absztrakt festészetet. Miért nem értjük a természet rejtett arcának festészetét? Miért nincsenek szavaink arra, amit látunk? Miért csak nézzük és nem látjuk azt, amit Hermkens Edit mutat meg a festményeivel?

1947 szeptemberében a Forum folyóiratban jelent meg Lukács György esszéje „Az absztrakt művészet magyar elméletei” címmel, amely 1948-ban az „Új magyar kultúráért” című kötetben jelent meg. Esszéjében támadta a Forradalom a művészetben című könyveket: Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon” című, Hamvas Béla és Kemény Katalin által írt műveket, valamint »A természet rejtett arca« című, Ernő

Kállai. Valójában Hamvas Bélát és Kállai Ernőt és gondolataikat életük végéig elhallgattatta. Az egész esszéről és a Hamvasra vonatkozó megjegyzéseiről sokat írtam a „Hamvas kritikája” című esszémben. Most a másik - kevésbé ismert - résztvevőről, Kállai Ernőről és gondolatairól szeretnék néhány szót szólni. Kállai Ernő a 20. század közepének egyik legfontosabb és legprogresszívebb művészetkritikusa volt. Miután hazatért Németországból, egyedi és sajátos módon értelmezte az absztrakt és szürrealista művészetet. Számos kiemelkedő esszét írt (érdemes elolvasni őket): megfogalmazta a bioromantika eszméjét, „A természet rejtett arca” című nagyszerű - és kritikával illetett - esszéjében pedig a modern festészetet összekapcsolta a természettudomány mély és rejtett felfedezéseivel, megmutatva, hogy a képzőművészet hogyan tágíthatja értelmezési horizontunkat.

Mondanom sem kell, hogy Lukács György vádló esszéje után Hamvas Bélát és Kállai Ernőt is elhallgattatta a kommunista diktatúra. Míg azonban Hamvas Béla munkássága napjainkban újraéledésnek örvend, addig Kállai Ernőről megfeledkeztünk. Igaz, hogy 1981-ben megjelent egy válogatás a munkásságából, de a fent említett esszéje kimaradt ebből a könyvből. 1946-ban írta Kállai Ernő elfeledett és mellőzött esszéjében:

„Többször felidézték már, hogy az új romantika hogyan tárja fel a természet rejtett arcát a csodáló szemek előtt. Jellemző, hogy a teremtés misztériuma, amely a múlt nagy mestereinek festményeihez témát adott, a modern művészek képzeletét is kísérti. (...) De van közöttük egy lényeges különbség. A régi mesterek műveiben a teremtő akarat egy személyes Isten természetfeletti kifejezéséből sugárzik. A bioromantika úgy érzi, hogy ennek az éteri akaratnak a fénye a természetben rejlik. Ezt a személyes Istent felváltotta egy ismeretlen ideológiai potenciál, egy hatalmas, irracionális X, amelyet nem értünk. Ahogy Berzsenyi mondja, létezése úgy világít, mint az égő nap, de szemünk nem bírja elviselni, csak titokban érzékeny lelkünk vágyik rá. A természet és a lélek mély világának ez az intenzív és megfoghatatlan varázsa szól hozzánk a bioromantika festményein és szobrain keresztül.”

Ernő Kállai: The hidden face of nature. Misztótfalusi. Budapest. 1947. 17. o.

Most, Kállai Ernő elfeledett esszéjének köszönhetően hetven év után újra előkerülnek olyan kifejezések, mint a bioromantika és a természet rejtett arca. Ismét beszélhetünk arról, hogy az isteni erő az emberben, az állatokban, a növényekben és a természetben is felragyog. És beszélhetünk arról is, hogy a festészet lényegében ennek az erőnek a ragyogását mutatja meg nekünk.

Megkönnyebbülünk.Végül is azt gondolhatjuk, hogy ez a festészet értelme, hogy megmutassa a valódi valóságot. Nem csak illusztrálni, hanem feltárni, kifejezni és kibontani a valóságot. A festők és a képek segítenek abban, hogy megtanuljuk, hogyan láthatjuk, vagy akár észre is vehetjük a teremtő erő ragyogó fényét. Festőink újra és újra megmutatják nekünk, hogy a nuphar nem csak egy nuphar, a tehén nem csak egy tehén, és a bárányt nem véletlenül hívják Agnus Deinek, Isten Bárányának, aki elveszi a világ bűnét.

Nem csoda hát, hogy egy alapvetően ateista és materialista világ feledtette velünk Kállai Ernő gondolatait. A dogmatikus vallásosság azonban ezeket a gondolatokat sem képes megérteni. Ezek a gondolatok adják meg nekünk a szabadságot az állítástól, és ezek a festmények szabadítanak fel bennünket. Hermkens Edit festészete a szabadság művészete, a természet rejtett arcának felfedezése, egy új bioromantika, amely tiszteletünkre még nem vált totális absztrakcióvá. De most, műveit megismerve, csak bátorítani tudom, hogy fessen, és bátran mutassa meg nekünk a teremtő erő ragyogó fényét, bármilyen mélyen eltemetett is legyen az.

Forrás: drot.eu